Részletek
Török Luca életének legjobb éveire készül, miután felvették álmai iskolájába, a Budapesti Kosársuliba. Egy sor kihívást állít maga elé: teljesíteni a délutáni edzéseken, bekerülni a csapatba, beilleszkedni az új osztályába és barátokat találni.
De van, amivel ő sem számol. Például az új padtársával, a céltudatos és kitartó Konráddal, aki ugyanannak a csapatnak szurkol, és mivel balkezes, a könyökük néha összekoccan írás közben.
Vajon hogyan sikerül Lucának az új érzések, a szerelem, a tanulás és a sport között egyensúlyoznia?
Kollár Betti 2015-ben kezdte el írni a Kosársulit, ami mára az egyik legolvasottabb történetének számít A vonzás törvénye című regénye mellett a hazai Wattpaden.
Részlet a regényből
1. FEJEZET
„Mindig lehetünk átlagosak és csinálhatjuk azt, »amit csinálni kell«. Én nem ezért vagyok itt, nem szeretnék átlagos lenni.”
– Kobe Bryant
Lélekszakadva vágtatok át a Keleti pályaudvaron. Csak két dolgot tudok. Az egyik, hogy az ötödik vágányról indul a vonatom, a másik pedig, hogy késésben vagyok.
Sajnos amit nem tudok, ennél jóval több. Például nem tudom, hol is van az ötödik vágány, és hogy merre kellene keresnem. Azonkívül fogalmam sincs, hogy is néz ki az osztályom, akikhez éppen tartok. Totál homály számomra, hogy milyen lesz a gimi, találok-e barátokat, és az is, hogy miért nem húzós bőröndbe pakoltam sporttáska helyett.
Alapvetően nincs bajom a változásokkal. Szerintem izgalmas, mikor az ember kilép valami olyanból,amit már megszokott, amit jól ismer, és újba, ismeretlenbe kezd. Persze ettől még az is jellemző rám, hogy rendesen túlizgulom a változásokat. És bár félek, mégis az egész testemen úrrá lesz az a jóleső, bizsergető érzés, mikor arra gondolok, hogy mindjárt elutazom a gimnáziumi gólyatáborba (már persze ha egyáltalán megtalálom, honnan indul a vonat). Arról nem is beszélve, hogy nem akármilyen középiskolába vettek fel! A közé a szerencsés 48 diák közé tartozom, akik ebben az évben felvételt nyertek a BKEG-be, hivatalos nevén a Budapesti Kosárlabdázók Egyesületének Gimnáziumába.
Jó kis hangzatos név, igaz? Bár ha az ember a rövidítését próbálja meg kimondani, leginkább olyan, mintha brekegne, vagy épp kibukna belőle egy büfi, ezért a köztudatba budapesti Kosársuli néven került be. Magyarországon számos hasonló iskola létezik (KEG, egy fokkal jobb, így egy elcsuklóhangú békára emlékeztet, nem pedig egy háromfogásos vasárnapi ebéd után bennrekedt gázok szájon át történő kitörésére), de Budapesten csupán egyetlenegy.
És én mindent feltettem rá, hogy bekerüljek.
Jó, igazából nem mindent. Anyuék nem engedték, hogy mindent vagy semmit alapon csak ezt az egy helyet jelöljem meg, és más kosársulikat sem választhattam, mert lakóhely szerint kell jelentkezni abba, ahova tartozunk. Szóval így került a nagy álom, a BKEG az első helyre, utána meg olyanok,mint a Veres Pálné és a Madách. Az előbbibe a nagynéném, az utóbbiba a nagybátyám járt. De engem őszintén szólva egyik sem érdekelt, hisz oda szerettem volna bejutni, amit az első helyen jelöltem meg. Ezzel szerintem mindenki így van. Még ha a második esetleg az a hely, amire azt mondod, „jólesz ez is, ha nem jönne össze az első”, a harmadik és további iskolák már tuti azok, amiket kétségbeesésedben és kényszerből választasz. Mert alapvetően mindenki az első helyreakar bekerülni.
Szóval az elmúlt két évben keményen edzettem, mindent beleadtam a meccseken és próbáltam a tanórákon is minél jobban teljesíteni. A BKEG ugyanis évente csak négy osztályt indít, 12 fővel (merthogy ennyi egy teljes kosárcsapat), így aki szeretne bekerülni, annak nagyon komolyan kell vennie a dolgot. Számít a hetedikes és nyolcadikos tanulmányi eredmény, az edzői ajánlás, a mérkőzéseken nyújtott teljesítmény, az írás és szóbeli felvételik.
És pontosan ez az oka annak, hogy a mai nap kapcsán van bennem az izgalom mellett félelem is bőven. De azt hiszem, ez teljesen érthető. Az osztálytársaim valószínűleg mind tehetségesnél tehetségesebb játékosok, talán mindegyikük zseni a maga módján. Alig várom, hogy megtudjam, kikkelfogom eltölteni az elkövetkezendő négy évemet, mert egy kezdetleges állapotban lévő Facebook-csoportnál egyelőre nem rendelkezem többel.
Tízévesen hallottam először erről az iskoláról. A 15. kerületi, pestújhelyi Tasnády általánosba jártam, és annak a csapatában játszottam. A kettővel fölöttem lévő, akkor hetedikes évfolyamban volt egy rettenetesen tehetséges fiú, aki mesélt nekünk arról, hogy a Kosársuliba fog felvételizni. Akkoriban ő volt a példaképem. Irányító akart lenni, és emiatt én is, csakhogy ő egészen más szinten állt, mint bárki a suliban.
A kosárlabdában egy csapatból egyszerre öten állnak pályán: egy irányító, két bedobó és két center. Az irányító irányítja a támadásokat, és lényegében mindennel képben kell lennie.
És miután megismertem a Tasnády eltökélt irányítóját, próbáltam minél több trükkjét és mozdulatát elsajátítani, kértem, hogy tanítson, meséljen nekem a Kosársuliról, és árulja el, mit kell tennem azért, hogy én is bejuthassak.
És most, négy évvel később itt nyargalászom fel-alá a pályaudvaron, mint egy fejvesztett csirke, és csak remélni tudom, hogy valami csoda folytán odatalálok a hamarosan induló vonathoz.
Azt hittem, ki lesz táblázva valahol, ezért nem csekkoltam előző este a neten, de vagy túl izgatott vagyok, és nem veszem észre, vagy eldugták előlem a tájékoztató táblákat… Eszembe jut a tegnap este, mert elalvás előtt, a sötétben pont azon méláztam, hogy holtbiztos, hogy ma el fogok tévedni. Úgy gondoltam, elvégre nincs azzal gond, ha Török Luca, leendő 9/b-s tanuló már a gólyatábor előtt eltűnik, mert eltéved a pályaudvaron. Tényleg nincs, mert ez legalább rám vallana. És tessék. Már a táblát sem találom, amire ki van írva, hogy mi merre.
Soha nem tájékozódtam jól, a bárhol és bármikor eltévedés képességét valószínűleg apától örököltem. Néha mintha direkt csinálná, az a kétségbeesett és összezavarodott arc, amit olyankor vág, mikor elfelejti, hol parkolt le, és nem talál vissza az autóhoz, vagy mikor GPS segítségével sem sikerül eljutnia A-ból B-be, mégis túl őszinte ahhoz, hogy megjátszott legyen. Nem tud tájékozódni, hát aztán. Ettől még ő készíti vasárnap reggel a legfinomabb lágy tojást, engedi, hogy akár késő esteis befészkeljem magam mellé a kanapéra, és elaludjak a tévé előtt. Ráadásul ilyenkor a karjába kap, és felvisz a szobámba ahelyett, hogy felébresztene. Ő a jó zsaru, aki mindig szelíden reagál, ha rossz jegyet viszek haza, és azt mondja, majd kijavítom. És mikor nagyon fáradt vagyok, de muszáj hajat mosnom, átveszi tőlem a hajszárítót és megszárítja a hajamat. Anya ápolónő, így sokszor dolgozik estig vagy éjszakai műszakban, míg apa kicsi korom óta fixen fél ötkor hazajön azönkormányzati hivatalból, és ha úgy van, útközben engem is felszed a sulinál.
A gondolataimba merülve fordulok körbe a pályaudvaron. Tuti, hogy ez nem életem legkönnyebb próbatétele. Inkább az lehetett, mikor apával versenyeztünk, hogy ki tudja előbb elpusztítani a szülinapi túrótortaszeletét. Vagy mikor a szobám falát festettük, és vitába keveredtünk, hogy ki tud hamarabb és precízebben körbefesteni egy konnektort. De még a legutóbbi, általános iskolás év végi dobóverseny is könnyebben ment, mint tegnap este az elalvás.
Miután hajnalig forgolódtam az ágyamban, majd a plafont bámulva mantráztam magamban, hogy „aludj el, aludj el, aludj el!”, végre sikerült valahogy álomba szuszakolnom magamat. Ettől nyilván annyira fáradt voltam negyed hétkor, hogy arra sem emlékszem, hogy kinyomtam az ébresztőmet. Pedig kinyomtam. Szóval az egész megkoronázásaként reggel még el is aludtam. Arra keltem csak fel, amikor anya háromnegyed hétkor aggódva rontott be a szobámba, hogy késésben vagyok. Ekkor persze kipattantak a szemeim, és csak átkozni tudtam a tegnap esti Lucát, aki azzal a teljesen abszurd és röhejes ötlettel állt elő, hogy ő majd egész éjjel virraszt.
Pizsamában nyargaltam ki a szobámból nyíló fürdőszobába, megmostam az arcomat és a fogamat, majd kapkodva felrángattam a kedvenc kék farmersortomat, hozzá pedig a szerencsehozó piros-fehér csíkos pólómat. Fürgén lófarokba kötöttem valamivel váll alá érő, vörösesszőke hajamat. Egészen kicsi korom óta vágytam hullámos hajra, de egyszerűen olyan szögegyenes, hogy ha anya be is süti, akkor se marad úgy fél óránál tovább. Annyira igaz, hogy mindenki olyan hajtípusra vagy -színre vágyik, amilyenjepont nincsen. Néha még most is eszembe jut, hogy milyen szép lenne néhány nagy hullám, de állandóan copfban hordom, és kezdem elfogadni, hogy bizony nem leszek már természetesen göndör.
Tiszta szerencse, hogy szeretem előző este összekészíteni a táskámat és kitalálni, mit fogok másnap felvenni, mert így legalább ezzel nem kellett a nagy sietségben bajlódnom. Felkaptam a hátamra a kistáskámat, a vállamra pedig a megpakolt edzőtáskámat.
Anyától kaptam egy barackos Túró Rudit a szendvicsem mellé (ez a kedvencem, és váltig hiszek benne, hogy ha van valami, ami szerencsét hoz, akkor ez az), meg persze egy puszit és az ellenérzéseitől függetlenül magabiztos jókívánságokat.
– Ne ugorj ki a vonatból! – figyelmeztetett előrelátóan, mire összevont szemöldökkel néztem rá. Apa halkan felnevetett mögöttem, majd óvatosan rám kacsintott.
– Anya. Miért ugranék ki?
– Mert, mondjuk, otthagyod valamelyik cuccod a peronon – magyarázta, és tény, hogy ez a kép már nem is áll annyira távol tőlem.
– Majd időben észreveszem – ígértem.
– És vigyázz a balatoni örvényekkel!
– A Balcsiban vannak örvények? Tudod, mit? Mindegy, vigyázok – vágtam rá sietve, mert láttam rajta, hogy még mondana valamit, és jobbnak láttam gyorsan megelőzni.
Apa eldobott a Keleti pályaudvarig, de nem tudott sehol leparkolni, így nem kísért be.
– Felejthetetlen gólyatábort, bajnok! – intett, mikor kiszálltam, majd gyorsan visszasorolt a hétfő reggeli dugóba. És így kerültem ide. Vállamon a fekete-piros edzőtáskámmal, kezemben a hálóba bújtatott, kinti kosárlabdámmal. Egy pillanatra megakad a tekintetem a távolban lévő, kékalapon fehér információs pont feliraton, de nincs merszem megkérdezni, merre van az ötödik vágány. Megtalálom egyedül is, tuti, hogy itt van valahol, szóval előbb vagy utóbb, de meglesz. A hatost, a hetest, a nyolcast és a kilencest rögtön a bejárattal szemben láttam, úgyhogy először csekkoltam ahatalmas kivetítőn, esetleg nem rosszul emlékeztem-e, mégis onnan indul a vonatom, de nem volt ekkora mázlim. Aztán úgy voltam vele, abból nem lehet baj, ha jobbra megyek, így először is arra kerültem meg a középső vágányokat. De egyre inkább elbizonytalanodom, hogy jó irányba tartok-e, vagy hogy egyáltalán vannak-e még errefelé vágányok, ezért visszafordulok. Akkor rájövök, hogy mégiscsak okosabb lenne megnézni, mi van erre. Reménykedve forgolódom, de persze akkor sem ismerném fel az osztálytársaimat, ha mellettem állnának. A Facebook-csoport egy dolog, és tény, hogy megnéztemmindenkit, de egy profilkép a Földközi-tenger partján, vagy épp hárompontos dobás közben mégsem ugyanaz, mint a pályaudvaron állva.
Tétován pillantok a barna gumiszíjas karórámra, az azonban teljesen váratlanul ér, hogy amíg azt számolom, mennyi időm maradt még értelmetlenül fel-alá kóborolni, szabályosan felkenődöm valakire. Az ütközéstől elejtem a kosárlabdámat és hátratántorodom.
– Elnézést! Bocsánat! – kapok a labda után, de csak jól rátaposok az idegen lábára. Sietve hátralépek egy nagyot, és sűrű bocsánatkérések közepette felnézek. Kábé velem egyidős fiúval találom szemben magamat, aki éppen lehajol a labdámért.
– Semmi vész – egyenesedik ki. – Szintén Kosársuli?
De van, amivel ő sem számol. Például az új padtársával, a céltudatos és kitartó Konráddal, aki ugyanannak a csapatnak szurkol, és mivel balkezes, a könyökük néha összekoccan írás közben.
Vajon hogyan sikerül Lucának az új érzések, a szerelem, a tanulás és a sport között egyensúlyoznia?
Kollár Betti 2015-ben kezdte el írni a Kosársulit, ami mára az egyik legolvasottabb történetének számít A vonzás törvénye című regénye mellett a hazai Wattpaden.
Részlet a regényből
1. FEJEZET
„Mindig lehetünk átlagosak és csinálhatjuk azt, »amit csinálni kell«. Én nem ezért vagyok itt, nem szeretnék átlagos lenni.”
– Kobe Bryant
Lélekszakadva vágtatok át a Keleti pályaudvaron. Csak két dolgot tudok. Az egyik, hogy az ötödik vágányról indul a vonatom, a másik pedig, hogy késésben vagyok.
Sajnos amit nem tudok, ennél jóval több. Például nem tudom, hol is van az ötödik vágány, és hogy merre kellene keresnem. Azonkívül fogalmam sincs, hogy is néz ki az osztályom, akikhez éppen tartok. Totál homály számomra, hogy milyen lesz a gimi, találok-e barátokat, és az is, hogy miért nem húzós bőröndbe pakoltam sporttáska helyett.
Alapvetően nincs bajom a változásokkal. Szerintem izgalmas, mikor az ember kilép valami olyanból,amit már megszokott, amit jól ismer, és újba, ismeretlenbe kezd. Persze ettől még az is jellemző rám, hogy rendesen túlizgulom a változásokat. És bár félek, mégis az egész testemen úrrá lesz az a jóleső, bizsergető érzés, mikor arra gondolok, hogy mindjárt elutazom a gimnáziumi gólyatáborba (már persze ha egyáltalán megtalálom, honnan indul a vonat). Arról nem is beszélve, hogy nem akármilyen középiskolába vettek fel! A közé a szerencsés 48 diák közé tartozom, akik ebben az évben felvételt nyertek a BKEG-be, hivatalos nevén a Budapesti Kosárlabdázók Egyesületének Gimnáziumába.
Jó kis hangzatos név, igaz? Bár ha az ember a rövidítését próbálja meg kimondani, leginkább olyan, mintha brekegne, vagy épp kibukna belőle egy büfi, ezért a köztudatba budapesti Kosársuli néven került be. Magyarországon számos hasonló iskola létezik (KEG, egy fokkal jobb, így egy elcsuklóhangú békára emlékeztet, nem pedig egy háromfogásos vasárnapi ebéd után bennrekedt gázok szájon át történő kitörésére), de Budapesten csupán egyetlenegy.
És én mindent feltettem rá, hogy bekerüljek.
Jó, igazából nem mindent. Anyuék nem engedték, hogy mindent vagy semmit alapon csak ezt az egy helyet jelöljem meg, és más kosársulikat sem választhattam, mert lakóhely szerint kell jelentkezni abba, ahova tartozunk. Szóval így került a nagy álom, a BKEG az első helyre, utána meg olyanok,mint a Veres Pálné és a Madách. Az előbbibe a nagynéném, az utóbbiba a nagybátyám járt. De engem őszintén szólva egyik sem érdekelt, hisz oda szerettem volna bejutni, amit az első helyen jelöltem meg. Ezzel szerintem mindenki így van. Még ha a második esetleg az a hely, amire azt mondod, „jólesz ez is, ha nem jönne össze az első”, a harmadik és további iskolák már tuti azok, amiket kétségbeesésedben és kényszerből választasz. Mert alapvetően mindenki az első helyreakar bekerülni.
Szóval az elmúlt két évben keményen edzettem, mindent beleadtam a meccseken és próbáltam a tanórákon is minél jobban teljesíteni. A BKEG ugyanis évente csak négy osztályt indít, 12 fővel (merthogy ennyi egy teljes kosárcsapat), így aki szeretne bekerülni, annak nagyon komolyan kell vennie a dolgot. Számít a hetedikes és nyolcadikos tanulmányi eredmény, az edzői ajánlás, a mérkőzéseken nyújtott teljesítmény, az írás és szóbeli felvételik.
És pontosan ez az oka annak, hogy a mai nap kapcsán van bennem az izgalom mellett félelem is bőven. De azt hiszem, ez teljesen érthető. Az osztálytársaim valószínűleg mind tehetségesnél tehetségesebb játékosok, talán mindegyikük zseni a maga módján. Alig várom, hogy megtudjam, kikkelfogom eltölteni az elkövetkezendő négy évemet, mert egy kezdetleges állapotban lévő Facebook-csoportnál egyelőre nem rendelkezem többel.
Tízévesen hallottam először erről az iskoláról. A 15. kerületi, pestújhelyi Tasnády általánosba jártam, és annak a csapatában játszottam. A kettővel fölöttem lévő, akkor hetedikes évfolyamban volt egy rettenetesen tehetséges fiú, aki mesélt nekünk arról, hogy a Kosársuliba fog felvételizni. Akkoriban ő volt a példaképem. Irányító akart lenni, és emiatt én is, csakhogy ő egészen más szinten állt, mint bárki a suliban.
A kosárlabdában egy csapatból egyszerre öten állnak pályán: egy irányító, két bedobó és két center. Az irányító irányítja a támadásokat, és lényegében mindennel képben kell lennie.
És miután megismertem a Tasnády eltökélt irányítóját, próbáltam minél több trükkjét és mozdulatát elsajátítani, kértem, hogy tanítson, meséljen nekem a Kosársuliról, és árulja el, mit kell tennem azért, hogy én is bejuthassak.
És most, négy évvel később itt nyargalászom fel-alá a pályaudvaron, mint egy fejvesztett csirke, és csak remélni tudom, hogy valami csoda folytán odatalálok a hamarosan induló vonathoz.
Azt hittem, ki lesz táblázva valahol, ezért nem csekkoltam előző este a neten, de vagy túl izgatott vagyok, és nem veszem észre, vagy eldugták előlem a tájékoztató táblákat… Eszembe jut a tegnap este, mert elalvás előtt, a sötétben pont azon méláztam, hogy holtbiztos, hogy ma el fogok tévedni. Úgy gondoltam, elvégre nincs azzal gond, ha Török Luca, leendő 9/b-s tanuló már a gólyatábor előtt eltűnik, mert eltéved a pályaudvaron. Tényleg nincs, mert ez legalább rám vallana. És tessék. Már a táblát sem találom, amire ki van írva, hogy mi merre.
Soha nem tájékozódtam jól, a bárhol és bármikor eltévedés képességét valószínűleg apától örököltem. Néha mintha direkt csinálná, az a kétségbeesett és összezavarodott arc, amit olyankor vág, mikor elfelejti, hol parkolt le, és nem talál vissza az autóhoz, vagy mikor GPS segítségével sem sikerül eljutnia A-ból B-be, mégis túl őszinte ahhoz, hogy megjátszott legyen. Nem tud tájékozódni, hát aztán. Ettől még ő készíti vasárnap reggel a legfinomabb lágy tojást, engedi, hogy akár késő esteis befészkeljem magam mellé a kanapéra, és elaludjak a tévé előtt. Ráadásul ilyenkor a karjába kap, és felvisz a szobámba ahelyett, hogy felébresztene. Ő a jó zsaru, aki mindig szelíden reagál, ha rossz jegyet viszek haza, és azt mondja, majd kijavítom. És mikor nagyon fáradt vagyok, de muszáj hajat mosnom, átveszi tőlem a hajszárítót és megszárítja a hajamat. Anya ápolónő, így sokszor dolgozik estig vagy éjszakai műszakban, míg apa kicsi korom óta fixen fél ötkor hazajön azönkormányzati hivatalból, és ha úgy van, útközben engem is felszed a sulinál.
A gondolataimba merülve fordulok körbe a pályaudvaron. Tuti, hogy ez nem életem legkönnyebb próbatétele. Inkább az lehetett, mikor apával versenyeztünk, hogy ki tudja előbb elpusztítani a szülinapi túrótortaszeletét. Vagy mikor a szobám falát festettük, és vitába keveredtünk, hogy ki tud hamarabb és precízebben körbefesteni egy konnektort. De még a legutóbbi, általános iskolás év végi dobóverseny is könnyebben ment, mint tegnap este az elalvás.
Miután hajnalig forgolódtam az ágyamban, majd a plafont bámulva mantráztam magamban, hogy „aludj el, aludj el, aludj el!”, végre sikerült valahogy álomba szuszakolnom magamat. Ettől nyilván annyira fáradt voltam negyed hétkor, hogy arra sem emlékszem, hogy kinyomtam az ébresztőmet. Pedig kinyomtam. Szóval az egész megkoronázásaként reggel még el is aludtam. Arra keltem csak fel, amikor anya háromnegyed hétkor aggódva rontott be a szobámba, hogy késésben vagyok. Ekkor persze kipattantak a szemeim, és csak átkozni tudtam a tegnap esti Lucát, aki azzal a teljesen abszurd és röhejes ötlettel állt elő, hogy ő majd egész éjjel virraszt.
Pizsamában nyargaltam ki a szobámból nyíló fürdőszobába, megmostam az arcomat és a fogamat, majd kapkodva felrángattam a kedvenc kék farmersortomat, hozzá pedig a szerencsehozó piros-fehér csíkos pólómat. Fürgén lófarokba kötöttem valamivel váll alá érő, vörösesszőke hajamat. Egészen kicsi korom óta vágytam hullámos hajra, de egyszerűen olyan szögegyenes, hogy ha anya be is süti, akkor se marad úgy fél óránál tovább. Annyira igaz, hogy mindenki olyan hajtípusra vagy -színre vágyik, amilyenjepont nincsen. Néha még most is eszembe jut, hogy milyen szép lenne néhány nagy hullám, de állandóan copfban hordom, és kezdem elfogadni, hogy bizony nem leszek már természetesen göndör.
Tiszta szerencse, hogy szeretem előző este összekészíteni a táskámat és kitalálni, mit fogok másnap felvenni, mert így legalább ezzel nem kellett a nagy sietségben bajlódnom. Felkaptam a hátamra a kistáskámat, a vállamra pedig a megpakolt edzőtáskámat.
Anyától kaptam egy barackos Túró Rudit a szendvicsem mellé (ez a kedvencem, és váltig hiszek benne, hogy ha van valami, ami szerencsét hoz, akkor ez az), meg persze egy puszit és az ellenérzéseitől függetlenül magabiztos jókívánságokat.
– Ne ugorj ki a vonatból! – figyelmeztetett előrelátóan, mire összevont szemöldökkel néztem rá. Apa halkan felnevetett mögöttem, majd óvatosan rám kacsintott.
– Anya. Miért ugranék ki?
– Mert, mondjuk, otthagyod valamelyik cuccod a peronon – magyarázta, és tény, hogy ez a kép már nem is áll annyira távol tőlem.
– Majd időben észreveszem – ígértem.
– És vigyázz a balatoni örvényekkel!
– A Balcsiban vannak örvények? Tudod, mit? Mindegy, vigyázok – vágtam rá sietve, mert láttam rajta, hogy még mondana valamit, és jobbnak láttam gyorsan megelőzni.
Apa eldobott a Keleti pályaudvarig, de nem tudott sehol leparkolni, így nem kísért be.
– Felejthetetlen gólyatábort, bajnok! – intett, mikor kiszálltam, majd gyorsan visszasorolt a hétfő reggeli dugóba. És így kerültem ide. Vállamon a fekete-piros edzőtáskámmal, kezemben a hálóba bújtatott, kinti kosárlabdámmal. Egy pillanatra megakad a tekintetem a távolban lévő, kékalapon fehér információs pont feliraton, de nincs merszem megkérdezni, merre van az ötödik vágány. Megtalálom egyedül is, tuti, hogy itt van valahol, szóval előbb vagy utóbb, de meglesz. A hatost, a hetest, a nyolcast és a kilencest rögtön a bejárattal szemben láttam, úgyhogy először csekkoltam ahatalmas kivetítőn, esetleg nem rosszul emlékeztem-e, mégis onnan indul a vonatom, de nem volt ekkora mázlim. Aztán úgy voltam vele, abból nem lehet baj, ha jobbra megyek, így először is arra kerültem meg a középső vágányokat. De egyre inkább elbizonytalanodom, hogy jó irányba tartok-e, vagy hogy egyáltalán vannak-e még errefelé vágányok, ezért visszafordulok. Akkor rájövök, hogy mégiscsak okosabb lenne megnézni, mi van erre. Reménykedve forgolódom, de persze akkor sem ismerném fel az osztálytársaimat, ha mellettem állnának. A Facebook-csoport egy dolog, és tény, hogy megnéztemmindenkit, de egy profilkép a Földközi-tenger partján, vagy épp hárompontos dobás közben mégsem ugyanaz, mint a pályaudvaron állva.
Tétován pillantok a barna gumiszíjas karórámra, az azonban teljesen váratlanul ér, hogy amíg azt számolom, mennyi időm maradt még értelmetlenül fel-alá kóborolni, szabályosan felkenődöm valakire. Az ütközéstől elejtem a kosárlabdámat és hátratántorodom.
– Elnézést! Bocsánat! – kapok a labda után, de csak jól rátaposok az idegen lábára. Sietve hátralépek egy nagyot, és sűrű bocsánatkérések közepette felnézek. Kábé velem egyidős fiúval találom szemben magamat, aki éppen lehajol a labdámért.
– Semmi vész – egyenesedik ki. – Szintén Kosársuli?
Adatok
ISBN
9789635980482
Ean
9789635980482
Szállítási határidő
3-5 munkanap
Szerző
Kollár Betti
Kiadó
Magnólia Kiadó
Hasonló termékek
Vélemények
Nincs vélemény