A nevelés egyik legfontosabb (ha nem éppen a legfontosabb) területe a társas, társadalmi életre nevelés, azaz a szocializálás. A szocializáció folyamatában találkoznak az egyén személyiségvonásai és képességei, hisz a beilleszkedés folyamán azt tanulja meg az egyén, hogy a szükségleteit, vágyait miképpen legyen képes a társas környezettel összhangban kielégíteni. A személyiség szükségleteinek, vagy ahogy Hermann Alice vallotta, a személyiség „ösztöneinek megzabolásáról” van itt szó, melyre magát a gyermeket kell képessé tenni. A képessé tétet az eredményes alkalmazkodáshoz szükséges képességek kialakítását jelenti, mint pl. szabályok, normák ismerete, frusztrációs tolerancia, kívánt viselkedésmódok elsajátítása stb. Mindezt a gyermek társas közegben, családjában, nevelési intézményben, kortársak között sajátítja el, ezért is nevezzük a folyamatot szociális tanulásnak. A társas közegben a gyermek nemcsak a szabályokat, elvárásokat, az ezekhez illeszkedő viselkedésmódokat, attitűdöket érzékeli, interiorizálja, hanem megtanulja önmagát is bemérni. Lehetősége nyílik az önmegismerésre, önbemérésre, céljainak, vágyainak tudatosítására, s azok adekvát kielégítésére, azaz az önérvényesítésre (asszertivitás). A hatékony asszertív technikák kialakításáig hosszú az út, s közben számtalanszor felvetődik a kérdés: „Ki vagyok én?” „Milyennek látnak a többiek?” „Mi a szerepem, hol a helyem a közösségben?” „Hogyan juttathatom érvényre céljaimat, vágyaimat?”
